Álmoktól a valóságig

Csak megy a nyár és fut. Észre sem vesszük mennyi nap telik el, nem tudjuk hétfő esetleg péntek van, vagy hogy elseje vagy harmincadika.. Minden egybe folyik. A nappal-éjjel se változik annyira el. Hiszen manapság sokáig van fel a lány és korán kel. Nem érti, mi van vele. Folyton Milán jár az eszébe, és nem tudja mi lehet vele. Se, nem hívja, se nem keresi. Neki hiányzik nagyon. De itt van Robi. Akivel találkozott. Bejött hozzá és azóta még többet beszélnek. Egyszerre két vasat tart a tűzben de fél, hogy az egyiket elveszíti. Úgy érzi neki az egyik fiú az igazi. De melyik?

Július 10. kezdi a naplóját a lány

„Elegem van. Nem tudom, mit érzek. Ma felkeresett Zoli. De vajon mit akarhat? Megkértem ne keressen többet kész vége. Erre mindent összezavar. Nem értem mért élvezi ezt. Gyorsan elfelejthetett volna. 2 év telt el. Nekem már ő nem kell. Mariannak nem szólok… hiszen hülyének nézne. Így is túl sok fiú van már. Valakinek menni kell. De lássuk ki iránt, mit érzek. Robi… ő egy furcsa idegen, hiszen csak bejelölt. Ha nem írok rá, talán el is felejt engem. De nem érezhetek iránta semmit, mert úgy nincs is semmi közünk egymáshoz. De vajon ő ezt tudja?! Hát mondjuk, nem hiszem… majd beszélek vele erről.”

Írta a naplójába majd zárta be mert belépett a testvére a szobájába.

-          Te már megint írogatsz? – gúnyolódott a kisfiú.

-          Te megint belepofázol a dolgomba? – vágott vissza-

-          Anya szól. Azt mondja, menj oda – mondta röhögve a fiú.

-          Kösz. – nézett csúnyán a lány.

Vajon megint mit tettem? Kérdezte magától miközben elindult a másik szobába.

-          Itt vagyok!- mondta

-          Rendben. Ülj le. Beszélnünk kell – kezdte komolyan.

-          Megint mi rosszat csináltam? – kérdezte felháborodva.

-          Semmit, semmit, csak már rég beszélgettünk és gondoltam – nézett rá komolyan – lenne miről beszélnünk.

-          Hát oké. Miről szeretnél? – kíváncsiskodott Dorina.

-          A fiúkról. – vágta rá. Választottál?! – kérdezte.

-          Nem. Mert Milán nem jelentkezik és nagyon hiányzik. Robi… - hallgatott el és sírta el magát a lány.

-          Folytasd! – utasította.

-          Vele nem lesz semmi. Iránta nem érzek semmit. Nekem ő nem kell. Én tudom… - mondta s hagyta abba mondandóját.

-          Tudnod kell valamit. Milán keresett. – s vett elő egy dobozt.

-          Ez mi? – mutatott a dobozra.

-          Nézd meg te magad…

-          De hisz ezeket ő küldte. Mért dugtad el? – lett ideges a lány.

-          Mert féltelek. Ez a fiú többet akar mint együtt járást ebben biztos vagyok! – mondta dühösen az anya.

-          Jó. Ne haragudj de megyek. – kapta fel a dobozt és indult el a szobájába.

Sírva bontotta ki az első levelet.

„Ne haragudj, hogy nem mentem.. nagyon hiányzol amint tudok megyek.” – szóval nem tudott jönni. Minden levél után sírt. Rájött, hogy a fiú milyen és hogy családi gondjai vannak. Nem lehet neki a legegyszerűbb. Szeretetre vágyik.. méghozzá az övére. De ez kölcsönös. Valahogyan beszélnie kell vele mert neki ez fontos lenne. Hiszen kedveli ezt a fiút nagyon is. Jobban mint azt bárki gondolná. Sokat gondolkozott miként beszélhetne vele…aztán rájött. Hisz itt a boríték rajta a címével. Nem agyalt sokáig. Felhúzta a redőnyét majd az ablakon távozott. Nem messze lakott a fiú tőle. Olyan 3-4 saroknyira. De eddig mégse látta. Csak egyszer a strandon, ami puszta véletlenül történt. Talán nem rég költözött ide – gondolta majd futott tovább. Teljesen csatakos lett a haja mire odaért hiszen meleg volt. Nem zavarta, h egy pólóban és bugyiban mezítláb szalad. Ő ment mert fontos volt. Gondolkodás nélkül tette meg, de mégis megérte, hiszen szembe találkozott élete szerelmével.

-          Szia! – repült boldogan karjaiba.

-          Szia. – örült a fiú. Jesszusom, te hogy jöttél el. -  ájuldozott.

-          Hát. Megkaptam a leveleid – mondta a lány – anya eldugta őket. – szégyellte el magát.

-          Értem. – mondta szomorúan – és te jöttél rögtön? – kérdezte elképedve.

-          Igen. – pirult el. Mert mindennél fontosabb vagy…azt hittem kerülsz engem…

-          Én sose kerülnélek. – mondta. De neked menned kéne haza hiszen ilyen „lenge” öltözetbe jöttél el.

-          Hát rendben, ha így akarod. – majd lehelt egy puszit a fiú szájára és elkezdett futni.

Egy perc se telt el s elkezdett a lány után futni. Nem gondolta, hogy ilyen gyors, hiszen alacsony termete miatt nem valószínű hogy valaki így fusson.

            Hamar hazaértek. A lány már kézen fogva mutatta be a fiút, amin mind ketten meglepődtek főleg az anyukája. Azt tette amit a szíve diktált és nem bánta meg. Tudta, hogy  fiú érzései őszinték és tiszták.

Már megint ugyan azok a szürke hétköznapok. Semmi nem történik soha, de ha mégis valami csoda folytán változnak a dolgok, akkor is rossz irányba. Azért még mindig azt mondják az emberek, „a remény hal meg utoljára”. Gondoljunk csak bele… miért? – mert ő a gyilkos. Na de félre a tréfával, hiszen nem cirkuszban vagyunk ugyebár?!

Meleg nyári napok, az emberek nem tudnak mit kezdeni magukkal. A furcsábbnál furcsább emberi lények mindig mással töltik az idejüket. Vannak, akik éppen azzal szórakoztatják magukat, hogy másokat viccelnek, meg  akik csak rossz fát tesznek a tűzre és olyanok is akik a strandon napoztatják magukat és háborognak ha 1-2 vízcsepp a bőrükhöz ér.

-          Ugyan már emberek?! – kiáltja el magát az egyik lány, aki most érkezik a strandra. Mik maguk tán sellők, hogy a víztől megijednek?! – kapja le magáról a ruhát és már fejest is ugrik a medencébe és kacagva úszik fel az aljáról.

A mosoly hamar lehervad az arcáról, hiszen nem csak ő az egyetlen ember, aki boldogan bosszantja az embereket. Egy nem éppen kis darabnak mondható 16-17 éves körüli fiú ugrott bombát, azzal a kis bökkenővel nem számolva, hogy ott van más is és nem csak ő. Mikor a vízhez ért már a lány is eltűnt vele együtt, mert pont rá esett és merültek el. A fiú ijedtében elkezdte felrúgni magát a víz felszínére, amivel nem éppen jót tett, mert az alacsony termetű lányt sikeresen fejen rúgta. Azt igaz nem tudhatta, hogy a lány sportoló és könnyen alkalmazkodik a helyzethez, és utána iramodik. 

- Na idefigyelj! – kezdte dühösen mondandóját! – tudom-tudom… nem csak enyém a medence és ne magyarázzak ez lesz a válasz! DE! Az, hogy te leterítesz a víz alá a testeddel még nem zavar, mert a vízben nem vagy olyan nehéz. De, hogy fejen is rúgsz utána, azt már nem tűröm.

-Kislány! Vigyázz a szádra! – mondta a fiú. Te sem vagy kisebb darab és bikinit húztál. Nem lett bajod nem tudom mért mű, hisztizel. – azért jól végig nézett a lányon és rájött, hogy lehet nem épp a legvéknyabb lány, de azért csínos. – nos de azért tudom, mit akarsz elérni, hát megkapod. Bocsánat! Így megfelel? – mosolygott a srác.

Bár ne tette volna… hisz hamar lehervadt az arcáról a mosoly, mert össze találkozott egy labdával, amit egy alig 8 éves kislány dobhatott a nagy játék közepette.

II. fejezet

            Múltak a napok amióta visszakerült a törölközője hozzá, és amióta nem látta Milánt furcsán érezte magát. Interneten keresztül nem beszéltek. Kezdett hiányozni neki a fiú de nem értette miért. Lassan el kellene kezdenie megint edzeni, és formába kellene hoznia magát gondolkozott ezen is, de nem volt ereje elindulni a konditerembe a fiúkhoz. Leült inkább számítógépezni. Kezdte kicsit idegesíteni, hogy az a fiú még mindig nem írt neki ezért szétnézett a Chat listáján és akkor vette észre, hogy fent van. Kis idő múlva azon kapta magát, hogy csak gépel-gépel-gépel.

            „szia! Tudom nem nekem, kellene írnom neked, hiszen te voltál az, aki bejelölt engem és én azt se tudom ki a fene vagy. Azért nem lenne rossz, ha visszaírnál és reagálnál. Csaó.”

Hát igen elővette a nem éppen finom aranyos és kedves viselkedési formáját. De nem volt mit tenni inkább bunkózott a fiúval, minthogy utána esetleg összehaverkodjanak és összetörje a szívét. Ugyanis nem ő lenne az első srác, aki megbántaná. Dorina egy halak csillagjegyű lány. Ebből kifolyólag érzékeny és álmodozó is de nagyon hullámzó kedélyállapotú.

Miközben böngészet és olvasott a gépen villogni kezdett a felirat „Róbert üzent neked” – a lány szíve a torkában dobogott de nem tudta miért. Átlépett arra az oldalra és olvasni kezdte. „szia. Ne haragudj, hogy nem írtam azt hittem ismersz bocsánat. Csak bejelöltelek, ne haragudj, ha van kedved, írj vissza”

Úgy gondolta vissza ír neki. El is kezdtek beszélgetni általános témákról. Ki mit szeret kedvenc étel szín és ilyen apróságok. Rájöttek, van közös témájuk. A lány boldog volt ettől. De azért tartózkodó volt vele. Mikor a fiú lelépett felhívta barátnőjét.

-          Igen, tessék? – kérdezte Mariann.

-          Szia! Dorina vagyok! – mondta örömmel a lány

-          Szia. Na mizu? Nem hiányzik Milán?

-          Semmi. hm nem. Vagyis de… de nem annyira. – mondta a lány és látva arcát a tükörben elképedt milyen szomorú. És te Rikkel hogy vagy?

-          Köszi jól. Ma találkoztunk és annyira jó volt vele. – áradozott a lány

Annyira jó barátnők voltak, hogy mindig örültek a másik örömének. Egy órán átbeszéltek volt miről mesélniük egymásnak. Nem messze laktak igaz egymástól, de azért mégse találkoztak még a szünetben, pedig mindkettőjüknek hiányzott a másik. Megbeszélték, hogy még este beszélnek. Dorina fel is lépett de a barátnő nem volt fent. Így szétnézett ki van fent. A legjobb barátja is de vele régen nem beszéltek így inkább nem írt rá lehet, zavarná. Gondolta keres valami filmet, amit megnézhet mire felugrott egy ablak Robi nevével. Boldog volt hogy írt neki a fiú nem számított rá. Kezdte megkedvelni, de nem értette miért, hiszen lassan két éve, hogy egy hímnemű lényhez, sem mert közel kerülni, vagy ha igen az is elküldte esetleg ő hátrált vissza, mert megijedt, hogy meg fogja bántani. Furcsa dolgok ezek egy lány életében, de mikor érzi valaki közelségét és hogy érdeklődnek iránta az nagyon jól tud esni. Egy-két apróbb bók, vagy csak egy „Jó Reggelt” SMS. Órákon átbeszélgettek, és szórakoztatták egymást, aminek külön örült, hiszen kedves aranyos és jó fej srácnak bizonyult. Későre járt 10-11 óra felé. Úgy látta jónak, ha lelép, mert nem szokott ilyen sokáig fent lenni és reggel nyolc órakor keltik fel így el is köszönt tőle.

-          Bocsi, de én megyek, mert este van, és aludnom kellene…

-          Óh. Rendben, szia jóét puszi –köszönt el a fiú.

-          Szia neked is! – mosolygott a lány s kapcsolta ki a számítógépét.

Elment lezuhanyzott és ágyba bújt. Sokat forgolódott. Csak gondolkozott Milánon és Robin. Vajon mit akarhatnak tőle. Érdekesnek találta a helyzetet, hiszen ő azt hitte, hogy egy csúnya lány és sose kellesz senkinek ezért legtitkosabb álmaiban bízott abban, hogy egyszer vele is megtörténik az, hogy több fiúnak tetszik majd. Óvoda kori legjobb barátnője, aki általános iskolában is végig kísérte életet és még most se váltak el, mert még mindig osztálytársak magas, csinos, gyönyörű barna szinte fekete szemei vannak. Minden fiú odáig van érte és az ő kegyeit, keresi. Kicsit talán féltékeny is rá emiatt mert vele ellentétben ő alacsony, mogyoró barna gombszemű, teltebb lány, mellesleg súlyemelő, ami igaz a hasznára válik, mert a karja és a háta ki is van dolgozva, de nem a legnőiesebb sportot űzi. Ezek közt a gondolatok közt aludt el. Hamar eljött a reggel és meglepődve tapasztalta, hogy még nyolc óra sincs de, ő már talpon van. Ritka az ilyen alkalom – gondolta magában. Kiment a konyhába leült, és várta, hogy feleszméljen. Étvágya sem volt így úgy gondolta kimegy de előtte készített magának egy kávét. Nem szokott kávézni igazából. Iskola időben megveszi az energiaitalt és nagyobb versenyeken, együtt issza a kettőt. De nem a kávé híve… az apukája kávézik egyedül a szűk családi körből, de egyébként az apa nagyszülők és az anyai nagymama.

            Leült a terasz lépcsőjére ahova vígan ugrándozott oda a kiscica Matyi és Kormi. Nagyon édes kismacskák az egyik fekete, másik szürke alapon fekete csíkos macska, aki mellesleg Mátyás macska. Megint gondolkozni kezdett azon, amin az éjszaka folyamán de se, előre se hátra nem jutott vele. Kezdte úgy érezni felesleges többet gondolkozni lesz, ami lesz. Ezen ő nem tud változtatni most már. Miközben elmélkedett kilépett a testvére.

-          Cső! – köszönt a fiú mérgesen.

-          Szia. Neked már reggel bajod van? – kötött bele a lány, s elkezdett felállni.

-          Nem – nincsen mért, lenne?! Az, hogy már reggel se lehet egyedül az ember az nem baj – mérgelődött és vette el Kormi cicát a kezei közül.

-          Később szoktál kelni, mint én. Te már most elkezdted a cirkuszodat. – fogta magát és indult el. Egyébként lesz*rom, hogy mi a bajod.

Kimondta a végszót és bement a szobájába. Nem jöttek ki valami jól a testvérével, pedig csak 6 év kor különbség van közöttük. Mikor Sanyi megszületett az anyukája depressziós lett és hanyagolni kezdte a lányt egy ideig, és a lány úgy érezte, hogy nincsen szeretve de, ez a mai napig kihatással van az életére. Nem tudott mit tenni elfogadta, hogy van egy öccse. Ő szerette a fiút a maga módján. Jól kijöhettek volna, ha nem lenne szemtelen és tudna viselkedni, de sajnos ez neki nem nagyon ment.

            Mire az anyukájuk felébredt Dorina már összepakolta a szobáját. Meglepődve nézett szét, hogy mikor kelhetett fel a lánya és vajon mi lelte, hogy ő készítette el.

-          Ügyes vagy – dicsérte meg. Mikor keltél föl? – érdeklődött édesanyja.

-          Köszi anyu. – mondta mosolyogva. Hát egy ideje, nem tudtam aludni. Anya – gondolkozott a lány. Emlékszel még arra a fiúra, akit említettem, hogy bejelölt és nem írt? – hallgatott el majd folytatta. Most már írt! És annyira aranyos.

-          Értem. Nekem nem rokonszenves, de te tudod, mit teszel. Ahogy gondolod, ismerkedni nem bűn. De megyek, elkezdek főzni.

-          Oké. Majd megyek!

Maradt újra egyedül. Emlékszik mit mondott a fiúra „ez egy nyikhaj, hogy néz ez ki? Csak trófeagyűjtő” – csengett a lány fülében az anyukája összes szava, amit mondott. Leült az ágya szélére kezébe vette telefonját, és csak nézte a képeket meglepődve milyen sok kép található benne. Eszébe jutott valami. Ha trófeagyűjtő lenne a fiú, nem lenne ilyen kedves. Az anyja most biztosan fél attól, hogy szerelmes lesz, és oda adja magát a fiúnak esetleg, és most próbálja ellene uszítani.

            Gyorsan telt el a délelőtt, lassan közeledett a három óra. Lassan indulni kell edzésre, mert már kettőt megint kihagyott és nem szólt. Összeszedte a ruháját, cipőjét és felpattant a biciklire. Az öccse éppen aznap kihagyta, mert nem volt kedve menni pedig egy verseny előtt álltak.

Belépett a már jól ismer helységbe, csak az emberek és a csapat változott meg teljesen,hiszen az edző illetve a hely végett itt hagyták azok az emberek, akik már több éve jártak ide. Kezdett ez a hely idegen lenni a lánynak, ami még őt magát is meglepte de, mégis szerette. Kipakolt szokásos helyére felindult az öltözőbe, hogy átöltözzön. Elfoglalták a helyem – gondolta. Mindegy most már – s ment be a zuhanyzó részbe. Az edzéstervbe nem volt olyan nagy dolog csak szakítás, lökés, mellről guggolás, és lengetés, ezt mind szerette ezért könnyedén végzett vele.

            Majdnem minden napja így telt felkelt pakolt edzett. Kezdte nagyon unni. Így úgy gondolta elmegy sétálni vagy a strandra. Szólt is az anyukájának.

-          Anya! – kiabált neki. Elmegyek estére hazaérek! – és ezzel elindult.

-          És elengedtelek? – kérdezte felháborodva. – nem mész sehová. – jelentette ki

A lány beletörődve ment vissza a házba mire felkapta a fejét, hogy neki szólnak és szinte táncos mozdulattal fordult vissza. Ismerős volt neki a hang, de nem tudta hirtelen hová tenni. Milán volt az. Nem értette mit keres itt a fiú de nagyon boldog volt. Régen nem látta a fiút és észre vette, hogy mennyit változott mintha fogyott volna. De nem ez volt a lényeg. Hanem olyat érzett a lány amit két éve nem. A szíve úgy ugrált mintha valami buliba lett volna.

Beszólt az anyukájának

-          Anya, kint maradok itt van Milán! – majd elindult felé.

Boldog volt annyira örült, hogy itt ez a fiú. Pedig olyan különösen ismerkedtek meg. De annyira elgondolkozott miközben ment, hogy a kaput kinyitotta és neki ment a fiúnak ami miatt leesett a földre. A srác rémülten vette fel az ölébe és fogta, hogy jól van-e.

-          Hát szia – mondta mosolyogva a lány arcát látva.

-          Szia. – szégyellte el a lány magát. Letehetsz tudok járni! – kacagott. És ne haragudj.

-          Nem haragszom. – pirult el most már a fiú is. Szóval hogy vagy? – kérdezte.

-          Szóval , jól vagyok!- mondta. Gyere – utasította és kézen fogva húzta.

Bevitte a kertbe a fa alá, és elkezdtek beszélgetni.

-          Mit vagy kit keresel erre? – kérdezte a lány megszokott modorában most mégis csengő hangon

-          Ha őszinte leszek fejen vágsz esetleg megütsz. De bevállalom – mondta őszintén. Megfogta a lány kezét és a szemébe nézett. Téged.

A lány megdöbbent, nem értette mi ez az egész.

            - Engem? Ugyan minek? Egyáltalán mit akarsz tőlem? – kérdezte ijedten a lány.

            - Téged igen. Mert hiányoztál. – mondta szomorúan a fiú. Én magam sem tudom, de alig alszok és minden gondolatom te vagy.

            - Ez mind szép és jó. És nagyon aranyos. De nekem olyan megdöbbentő. Sok mindent nem tudsz rólam, sőt szinte semmit. – felelte.

            - De meg szeretnélek ismerni! – mondta ellentmondás nem tűrő hangon.

- Rendben! Majd lesz esélyed rá. – válaszolta mosolyogva. Szerintem most menj. Nekem is dolgom van! Majd a kezébe nyomott egy cetlit amit gyorsan megírt a telefonszámával.

- Köszönöm! – adott egy puszit a lánynak, s köszönt el. Szia.

- Szia. – köszönt szomorúan Dorina.

A fiút sokáig nézte még, hogy vajon merre megy vagy vissza néz-e. Boldog volt mert nézte az ablakban vajon ott van-e. Így még búcsúul tudott inteni neki. Vajon komolyan gondolta a fiú amit mondott neki? Vagy csak játszani szeretne és szórakozni? Annyi megválaszolatlan kérdés van. Mikor fog rá választ kapni Dorina?

Álmoktól a valóságig…

„Mindenkinek vannak álmai gyermekkora óta. Amiket szeretne valóra váltani, vagy csak szeret rá gondolni, hogy milyen jó is lenne. Van, hogy teljesülnek ezek a dolgok, de van, hogy elfelejtődnek.”